Ukrán nyelv

Az ukrán nyelv (украї́нська мо́ва, ukrajinsz'ka mova, ) a szláv nyelvek keleti szláv alcsoportjába tartozó nyelv; cirill betűkkel írják. Ukrajna hivatalos nyelve. Szókincse mutat némi hasonlóságot a környező szláv népek nyelveivel, főként a belarusz, lengyel, orosz és szlovák nyelvekkel.

Az ukrán a történelmi Kijevi Rusz állam keleti ószláv nyelvéből származik, és máig fennmaradt annak ellenére, hogy a cári Oroszországban kétszer is betiltották, és a 19 század végén, 20. század elején üldözték beszélőit. Főként elterjedtségének, népdalainak, kobzarjainak, valamint nagy költőinek (Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrainka) köszönhetően maradt fenn.

Története

Lásd még:Ukrajna történelme

Történelmi háttér

A 18. század előtt a modern ukrán nyelv elődje vernakuláris nyelvnek számított, nagyrészt a parasztok és kispolgárok használták, és mellette létezett egy idegen eredetű irodalmi nyelv is, az egyházi szláv, ami a bulgáriai egyházi ószlávból alakult ki. Bár a beszélt ukrán nyelvet nem fenyegette a kihalás veszélye, csak úgy emelkedhetett az irodalom, filozófia és tudomány nyelvére, hogy az „előkelőbb” körökben használt nyelvek (görög, egyházi szláv, lengyel, latin, orosz) rovására fejlesztették.

Ivan Kotlyarevsky 1794-ben kiadta Eneyida című eposzát, egy ukrán nyelvű paródiát, mely Vergilius Aeneasán alapult. Ez lett az első vernakuláris ukrán nyelven megjelent könyv, ma az ukrán irodalom klasszikusa. Az ukrán nyelv híven tükrözi Ukrajna gazdag történelmét, az idegen elnyomást és az örök ellenállást. Az ukrán nyelv eredete a 14. század közepén keresendő, mikor a Litván Nagyhercegség egyik hivatalos nyelve volt, illetve a 10. századi Kijevi Rusz idejéből fennmaradt írott dokumentumokban.

Eredete

A 18. század végéig az írott ukrán nyelv nagyban különbözött a beszélttől, ezért nincs közvetlen adatunk a nyelv eredetéről. Emiatt közvetett módokra kell hagyatkoznunk: régi kéziratokban ejtett tipikus hibák elemzésére, a nyelvészeti adatok és a történelmi, antropológiai, régészeti leletek egybevetésére. A kérdés eldöntésének nehézsége miatt több elmélet is létezik a nyelv eredetéről. Némelyiket a modern nyelvészet már megcáfolta, másokat még vitatnak a tudósok.

Az eredetről szóló első elméletet Mihail Lomonoszov vetette fel a 18. század közepén, amikor modern nylvészeti tanulmányok még nem álltak rendelkezésre. Lomonoszov feltételezte, hogy a Kijevi Rusz idején létezett egy közös nyelv, amit minden keleti szláv beszélt; ezt a nyelvet ruszkinak (Русский) nevezte el (az orosz nyelvben ez a szó egyszerre jelenti a modern Oroszországgal és a régi Russzal kapcsolatos dolgokat). Lomonoszov szerint az orosz (nagyorosz) és ukrán (akkori nevén: kisorosz) nyelv közti különbségeket a lengyel hatása eredményezte – a Kijevi Rusz felbomlása után ugyanis Ukrajna területe a Lengyel-Litván Államszövetséghez tartoztak. Ez az elmélet igen elterjedtté vált az Orosz Birodalom tudósai körében, főként mert politikai szempontból is megfelelőnek számított. A „lengyelesedés” elméletét támogatta az Orosz Birodalom is, amikor 1876-ban megtiltották, hogy ukrán nyelven bármit is kiadjanak a birodalom területén (lásd: Ems Ukáz).

A „lengyelesedés” elméletét Mykhailo Maxymovych már a 19. század elején is kritizálta. Az ukrán nyelv legjellemzőbb sajátosságai sem az orosz, sem a lengyel nyelvben nincsenek jelen. Az ukránban és a lengyelben sok közös szó található, de ez a többi szláv nyelvre is igaz, mert sok szó átkerült a kihalt protoszláv nyelvből utódaiba, a modern szláv nyelvekbe. A két nyelv későbbi egymásra hatása sokkal kevesebb megegyezést okozott. A „lengyelesedés” elméletét a tudósok már a 20. század eleje óta nem veszik komolyan, de több ukránellenes szervezet és politikus még támogatja.

A 19. és a 20. század folyamán kialakult egy újabb nézőpont, melyet az Orosz Birodalom és a Szovjetunió támogatott. Lomonoszovéhoz hasonlóan ez az elmélet is feltételez egy korábi közös nyelvet, melyet a keleti szlávok beszéltek, de Lomonoszov feltevésével ellentétben a három utódnyelv (ukrán, orosz és belarusz) kialakulásának okaként nem külső hatást (lengyelek) tételeznek fel, és az elmélet támogatói nem értenek egyet abban, mikor váltak külön a nyelvek.

A szovjet tudósok jóval későbbi időre tették a különbség kialakulását az orosz és az ukrán között (14.–16. század). Eszerint az elmélet szerint a keleti szláv nyelv a 15. és 18. század közt vált szét ukrán és belarusz nyelvre (közös nevükön: rutén nyelv) nyugaton, és óorosz nyelvre északkeleten, miután a Kijevi Rusz határai a 14. században átalakultak. Amikor Ruténia (Ukrajna és Belarusz) a Lengyel-Litván Unió részei lettek, az ukrán és belarusz jól megkülönböztethető nyelvekre vált szét.

Ukrán nyelvű népesség

Ukrán nemzetiségűek körülbelül 36 894 000-en vannak a világon, főként szovjet utódállamokban illetve Kanadában és az Egyesült Államokban. A beszélők száma országok szerinti felbontásban:

Ukrajna 31 058 000
Oroszország 4,363,000 (1 815 000 a 2002-es népszámlálás adatai alapján ^*)
Brazília 900 000
Kazahsztán 898 000
Egyesült Államok 844 000
Moldova 600 000
Olaszország 500 000 ^*
Magyarország 300 000
Portugália 300 000 ^*
Belarusz 291 000
Spanyolország 200 000 ^*
Kanada 175 000
Üzbegisztán 153 000
Lengyelország 150 000
Kirgizisztán 109 000
Szlovákia 100 000
Argentina 100 000
Lettország 78 000
Románia 57 600
Grúzia 52 000
Litvánia 45 000
Tádzsikisztán 40 000
Türkmenisztán 37 000
Azerbajdzsán 32 000
Paraguay 26 000
Észtország 21 000
Örményország 8000
Szerbia és Montenegro 3000

(A forrás, ahol mást nem jelöltünk, az Ethnologue ^*)

Az ukrán nyelv Ukrajna hivatalos nyelve, valamint a szakadár moldovai köztársaság, Transznisztria három hivatalos nyelvének egyike. (Forrás: Transznisztria alkotmánya, 12. cikkely ^*)

A nyelv felépítése

A cirill betűket a hivatalos átírás szerint, latin betűkkel közöljük.

Összehasonlító nyelvtan

A keleti ószláv és az orosz nyelv o betűje az ukránban több esetben i-nek felel meg, például a pod->pid, azaz „alatt” szóban. A történelmi o bizonyos ragozott alakokban megmaradt, például rik (alanyeset) → rotsi (lokatív eset); „év”. A Г betű különböző mássalhangzót jelöl a keleti ószlávban és az ukránban, lásd a Cirill ábécé nyelvi jegyzeteit. Az ukrán Г a keleti ószláv Х zöngés változata (gyakran h-nak írják latin betűs átírásban), míg az orosz (és a keleti ószláv) Г kiejtése a magyar g betűnek felel meg. Az oroszul beszélő ukránok gyakran a lágyan ejtett ukrán változatot használják a keményen ejtett keleti ószláv eredetű hang helyett.

Az ukrán eseti végződések némileg különböznek a keleti ószlávétól, a szókincsben pedig nagy az átfedés a lengyellel. Az orosz na pervom etazhe, „az első szinten” a prepozíciós eset. Az ennek megfelelő ukrán kifejezés: na pershomu poversi. Az -omu a hivatalos lokatív eset, de nyelvjárásokban és a költészeben gyakori az -im végződés is, és ez a változat is hivatalosan elismert. Az ukrán poverx-ből az x a lágy i magánhangzó hatására s-szé változott (a szóvégi k hasonló helyzetben cs-vé változhat). A modern keleti szláv nyelvek közül az ukrán az egyetlen, amiben megmaradt a vokatív eset.

Fonetika

Az ukrán nyelvben hat magánhangzó van: , és két félmagánhangzó .

Számos mássalhangzó három formában létezik: kemény, lágy és hosszú, például: , és vagy , és . Az ukránok gyakran ejtenek hosszú hangot más nyelvekben is, ahol egy betűt duplán látnak.

Az ukrán és az orosz (cirill г) hangok különbségét már tárgyaltuk. Egy másik fonetikus különbség a két nyelv közt a (cirill в) ejtése. Míg az oroszok -nek ejtik, az ukránok -nek

Ábécé

Az ukrán nyelv ábécéje 33 betűből áll, a cirill írásból származik. A modern ukrán ábécé a 19. századi és 20. század eleji reformtervezetek eredménye. Hivatalosan 1927-ben vezették be a Nemzetközi Ortográfiai Konferencián Kharkivban (bár az ukrán „ge” betű használatát – ґ – a Szovjetunióban 1933 és 1990 között tiltották).

A 33 betűvel és az aposztróffal 38 fonémát fejeznek ki. Az ukrán nyelv fonetikus, egy betű többnyire egy fonémának felel meg, bár kivételek vannak. A szemantikai, történelmi és morfológiai elveket is alkalmazzák helyenként.

A щ betű két mássalhangzót is jelöl . A hang és egyes magánhangzók kombinációját szintén egy-egy betű mutatja (=я, =є, =ї, =ю), míg a =йо és a ritkább, regionális =йи két különböző jellel írandó. Ezek a magánhangzók előtt és egy speciális lágyjel előtt a mássalhangzó keményről lággyá vált. Ahol mégis keményen kell ejteni a hangot, ott ezt aposztróf jelzi.

Ha egy hangot hosszabban kell ejteni, a betűt megkettőzik.

Az és fonémáknak nincs külön betűjük az ábécében, a дз és дж kettős betűk jelölik őket. A jelzi a dz, a a dzs hangot.

Lásd még: Drahomanivka, Ukrán latin ábécé.