Egyházatyák (latinul patres, atyák), a keresztény ókor és a korai középkor (I-VIII. század) kiemelkedő egyházi írói. Jórészt püspökök, akik a római egyházzal tanítási-szervezeti közösséget tartottak, s akiket életmódjuk és erényeik miatt az egyház később hivatalosan is a szentek sorába iktatott. A meghatározás négy eleme tehát:

• Megfelelő időbeli régiség (antiquitas competens)
• igazhitű tanítás (doctrina orthodoxia)
• szentéletűség (sanctitas vitae)
• egyházi elismerés (approbatio Ecclesiae)

Akinél az igazhitűség vagy a szentéletűség nem volt megállapítható, katolikus részről egyházi írónak nevezik, aki pedig szembefordult a hivatalos tanokkal vagy profán tárgyakról írt, keresztény író megjelölést kapott.

Az egyházatyák korának kezdete a Kr. u. 1. századra esik, végét azonban nem számítják egységesen. A latin egyházban Isidorus Hispalensist (kb. 560-636) vagy I. Nagy Gergely pápa-t (Nagy Szent Gergely, kb. 540 - 604), a görögkeleti egyházban viszont leginkább Ióannész Damaszkénoszt (kb.675 - 754) tartják az utolsó egyházatyának. Némelyek az egyházatyák korának végét jelentősen későbbre helyezik, egészen a skolasztikusok megjelenéséig, Erigena illetve Anselmus koráig, sőt néhány kutató egész Clerveaux-i Szent Bernát halálának évét (1153) tartja a kor végének. Legáltalánosabban azonban az egyházatyák korát a VII-VIII. századig szokás számolni.

Az egyházatyák korának két fő szakaszát szokás megkülönböztetni: a niceai zsinat (325) előtti és utáni korszakot, mivel ez a zsinat az ókeresztény tanítás és egyházszervezet szempontjából hatalmas jelentőségű volt. A Nicea előtti korszak első szakaszát az apostoli atyák korszakának nevezzük, mert a szerzők még az apostolok kortársai és tanítványai voltak (1. század közepe - 2. század közepe). Műveiket leginkább a tartalmi és a formai egyszerűség jellemzi, keletkezési idejük -legalábbis részben- az újszövetségi könyvek keletkezési idejével azonos, de az utóbbiak (a kanonikus művek) nem tartoznak a patrisztika tárgykörébe. E korszak kiemelkedő alkotói illetve alkotásai: Római Szent Kelemen, Hermasz „Pásztor"-a (Poimén), a Didakhé, Szmürnai Szent Polükarposz, Barnabás levele.

A 2. század közepétől a 3. század közepéig tart a hitvédők (apologéták) kora, akik a római, görög és zsidó támadásokkal szemben védelmezték a kereszténységet. Közülük kiemelkedik Quadratus, Justinus, Tatianosz, Szent Ireneus, Apollinarisz, Athénagorasz, Minucius Felix.

A 3. század közepétől az 5. század közepéig terjedő időszak a hitvitázók (polemikusok) kora, akik a hivatalos, „igazhitű" (orthodox) tanításokat védelmezték az eltérő teológiai tanok, különösen az arianizmus, nesztorianizmus és monofizitizmus ellen: Szent Athanáz, Szent Jeromos, Szent Ambrus, Szent Ágoston a legnagyobbak nyugaton, míg keleten Aranyszájú Szent János, Szent Vazul valamint Nazianzoszi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely a legkiválóbbak. A polémia során alkalom nyílt egy-egy hittétel rendszeres kifejtésére is, ezért ők az első egyháztanítók (doctores). Ez utóbbial sorána tartozik még: Tours-i Szent Gergely, Apollinaris Sidonius és a 6-8. század utolsó egyházatyái is.

A 7-8. század után az egyházatyák szellemi örökségét nyugaton a skolasztika, keleten a jellegzetes bizánci teológia vette át. Míg az előbbi egyre inkább Arisztotelész filozófiájára támaszkodott, az utóbbi inkább platonista maradt, s később a reneszánsz nyugati filozófiai gondolkodását is ebbe az irányba befolyásolta.

Források

• Teológiai kislexikon

Ókori irodalom | Keresztény egyházi személyek

Church Fathers Církevní Otcové Kirchenvater Padres de la Iglesia Católica Kirkkoisä Père de l'Église אבות הנצרות Padre della Chiesa 카톨릭의 교부 Kerkvader Ojcowie Kościoła Padre da Igreja Cirkevní Otcovia Kyrkofader 教会父老